Ez most egy nagyon őszinte bejegyzés lesz. 

Néha ma is kihívás karban tartani a magyar szókincsemet.

A hétköznapokban kínaiul beszélek, a munkában angolul – így a magyar egy különleges, szinte ünnepi nyelvvé vált az életemben.

Tavaly volt magyar kollégám, de vele is angolra váltottunk, ha munkáról volt szó.

Ezért szeretek magyarul olvasni és írni. Mert ilyenkor hazatérek — még ha néha el is csúszom útközben. 

Persze így is előfordulnak botlások… például a gimiben, a magyar érettségin Petőfi Sándor A helység kalapácsát húztam, és „Amazon természetű Mártát” kellett volna mondanom, de helyette „Amazonas méretű Mártát” sikerült.

Az egész vizsgabizottság nevetett, én meg csak ültem ott, és nem értettem, mi olyan vicces. 

Már általános iskolás korom óta meggyűlt a bajom a helyesírással — erről az ellenőrzőm tudna mesélni. 

Volt idő, amikor emiatt el is ment a kedvem az írástól. Mert mit ér a gondolat, ha piros javításokkal van tele?

Azóta megtanultam: a hibák is a történet részei.

Nem biztos, hogy kevesebb lett belőlük – ezért külön hálás vagyok minden korrektoromnak. 

Néha még mindig elszégyellem magam, hogy az angol nyelvtant jobban vágom, mint a magyart.

De talán ez az én sorsom: három nyelv között egyensúlyozni, és mindegyikben kicsit ügyetlenül, de őszintén megszólalni.