Kínában robogóval közlekedem.

És az egyik legérdekesebb dolog, hogy a kisebb elektromos robogókhoz – amilyet én is vezetek – nem kell jogosítvány.

A nagyobb, rendszámos motorokhoz persze igen, de a legtöbben ilyen kis e-robogóval járnak.

Ez elsőre kényelmesnek hangzik, de a gyakorlatban… hát, elég kaotikus. 

Mivel bárki vezethet, sokan tényleg úgy közlekednek, mintha nem is hallottak volna a KRESZ-ről.

Van, aki a járdán megy, van, aki a piros lámpánál is csak biccent, és persze mindig akad, aki az utolsó pillanatban lép eléd. 

(És bevallom, néha én sem vagyok különb.)

Volt pár balesetem is – soha nem az én hibámból, de megtanítottak arra, hogy itt egy pillanatra sem lehet elbízni magad.

Egyszer például eső után egy motoros esett el előttem, és amikor satu fékeztem, megcsúsztam és elestem a gyalogátkelő fehér csíkjain. Egy forgalomirányító rendőr látta az egészet: azonnal hívta a közlekedési rendőröket, fél órán belül ott volt a motoros rendőr, megnézte a kamerafelvételt, jegyzőkönyvet vett fel, és megadta, melyik kapitányságra menjek, ha bármilyen károm keletkezett – akár a motorban, akár bennem. Mivel a gyalogátkelő fehér csíkján csúsztam meg, a kárt a rendőrség térítette volna meg.

Gyorsak, segítőkészek, precízek – tényleg le a kalappal.

De még így is: Shanghai az ellentétek városa.

Egyszerre modern és ösztönös, szabályos és teljesen kiszámíthatatlan.

És minden nap, amikor robogóra ülök, egy kicsit emlékeztet arra, hogy itt a túlélés is ritmus kérdése.