Van, hogy hiányzik az otthoni tavasz.

Az a fajta, amikor nem kell érte sehova menni. Csak felkelsz reggel, és hallod a madarakat a fürdőablakból — Nyitnikék!!

Aztán kinézel a konyhaablakon, és látod, hogy virágzik a cseresznyefa. A sajátotok.

Nem kell park. Nem kell fotó. Nem kell időzíteni. Egyszerűen csak ott van.

Emlékszem, gyerekként ibolyát szedtünk. Nem is tudom, inkább kerestük a fűben, mintha valami titkot kutatnánk. Aztán vittük haza Anyának és Mamának.

Itt meg valahogy más.

El kell menni érte. Parkba. Tömegbe. Mindenki ugyanazt a tavaszt nézi, ugyanabban a pillanatban. Szép — csak nem ugyanaz.

Villan a vaku — és vége. Mindenki már a következő pillanatot kergeti, és a tavasz közben észrevétlenül véget ér.

Hiányzik az a lassú verzió. Amikor a tavasz nem program volt, hanem csak… megtörtént.

Ha most otthon vagy, és látsz egy kis ibolyát vagy margarétát — szedd le és vidd haza valakinek. Csak úgy.