Örökbefogadás után - ismeretlen érzések, amikre nem számítunk
Amikor megérkezik a boldogság – és vele együtt valami, amire nem számítottam
Amikor örökbe fogadtuk a gyermekünket, azt hittem, tudom, mi fog történni bennem. Azt gondoltam, hogy megérkezik majd a mindent elsöprő boldogság, és végre a helyére kerül minden.
És a boldogság tényleg megérkezett.
Ott volt az első pillanatokban, a nézésekben, az érintésekben, abban, hogy végre családdá váltunk. Sokáig csak ezt láttam, és azt gondoltam, ennek így is kell lennie. Hálás voltam, és boldog. És közben… valami más is elkezdett megjelenni.
Egyfajta bizonytalanság.
Nem hangosan, nem látványosan. Inkább csendben, belül. Olyan kérdések formájában, amiket nem mertem kimondani. Vajon jól csinálom? Vajon elég vagyok? Vajon tényleg ugyanúgy tudok szeretni, vagy csak szeretni akarok?
És ezek a gondolatok ijesztőek voltak. Nem azért, mert ne szerettem volna a gyermekemet – hanem pont azért, mert annyira szerettem, hogy féltem attól, mi van, ha valamit rosszul csinálok.
Sokáig azt hittem, hogy ezek az érzések nem „férnek bele” az örökbefogadás történetébe. Mert mindenhol inkább a boldogságról van szó. Arról, hogy megérkezik a várva várt gyermek, és minden jóra fordul.
És igen, sok minden jóra fordul.
De közben az is igaz, hogy az örökbefogadás nem csak egy boldog történet kezdete, hanem egy nagyon mély, belső folyamat is. Tele kérdésekkel, félelmekkel, újraértelmezésekkel.
Nálunk ez a párkapcsolatunkra is hatással volt.
Mert két ember nem ugyanúgy éli meg ezt az utat. Nem ugyanakkor jönnek a kérdések, nem ugyanazok a félelmek. Volt, hogy nem értettük egymást. Volt, hogy mindketten a saját bizonytalanságunkkal küzdöttünk, külön-külön.
És erről sem nagyon beszél senki.
Pedig szerintem fontos lenne.
Nem azért, mert valami „rossz” történik, hanem mert ez is része a valóságnak. Attól, hogy valaki bizonytalan, még nem kevésbé jó szülő. Attól, hogy kérdései vannak, még nem szeret kevésbé.
Sokáig egyedül voltam ezekkel az érzésekkel. Legalábbis azt hittem.
Ma már tudom, hogy nem vagyok egyedül.
És talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit kimondhatunk:
hogy a boldogság mellett a bizonytalanság is jelen lehet.
És ez rendben van.
Mert attól még ugyanúgy szeretünk. Sőt, talán épp ezért tanulunk meg igazán szeretni.
Amikor örökbe fogadtuk a gyermekünket, azt hittem, tudom, mi fog történni bennem. Azt gondoltam, hogy megérkezik majd a mindent elsöprő boldogság, és végre a helyére kerül minden.
És a boldogság tényleg megérkezett.
Ott volt az első pillanatokban, a nézésekben, az érintésekben, abban, hogy végre családdá váltunk. Sokáig csak ezt láttam, és azt gondoltam, ennek így is kell lennie. Hálás voltam, és boldog. És közben… valami más is elkezdett megjelenni.
Egyfajta bizonytalanság.
Nem hangosan, nem látványosan. Inkább csendben, belül. Olyan kérdések formájában, amiket nem mertem kimondani. Vajon jól csinálom? Vajon elég vagyok? Vajon tényleg ugyanúgy tudok szeretni, vagy csak szeretni akarok?
És ezek a gondolatok ijesztőek voltak. Nem azért, mert ne szerettem volna a gyermekemet – hanem pont azért, mert annyira szerettem, hogy féltem attól, mi van, ha valamit rosszul csinálok.
Sokáig azt hittem, hogy ezek az érzések nem „férnek bele” az örökbefogadás történetébe. Mert mindenhol inkább a boldogságról van szó. Arról, hogy megérkezik a várva várt gyermek, és minden jóra fordul.
És igen, sok minden jóra fordul.
De közben az is igaz, hogy az örökbefogadás nem csak egy boldog történet kezdete, hanem egy nagyon mély, belső folyamat is. Tele kérdésekkel, félelmekkel, újraértelmezésekkel.
Nálunk ez a párkapcsolatunkra is hatással volt.
Mert két ember nem ugyanúgy éli meg ezt az utat. Nem ugyanakkor jönnek a kérdések, nem ugyanazok a félelmek. Volt, hogy nem értettük egymást. Volt, hogy mindketten a saját bizonytalanságunkkal küzdöttünk, külön-külön.
És erről sem nagyon beszél senki.
Pedig szerintem fontos lenne.
Nem azért, mert valami „rossz” történik, hanem mert ez is része a valóságnak. Attól, hogy valaki bizonytalan, még nem kevésbé jó szülő. Attól, hogy kérdései vannak, még nem szeret kevésbé.
Sokáig egyedül voltam ezekkel az érzésekkel. Legalábbis azt hittem.
Ma már tudom, hogy nem vagyok egyedül.
És talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit kimondhatunk:
hogy a boldogság mellett a bizonytalanság is jelen lehet.
És ez rendben van.
Mert attól még ugyanúgy szeretünk. Sőt, talán épp ezért tanulunk meg igazán szeretni.