Néha egészen apró dolgok mutatják meg, mennyire összekapcsolódunk — még akkor is, ha a térképen kontinensek választanak el.

Ma például az egyik kínai kolléganőm egy hatalmas tasak puffasztott kukoricával jött be. Ránéztem, és egyszerre visszarepültem a gyerekkoromba: nálunk ez volt A klasszikus rágcsa. Ő meg ugyanilyen természetességgel mondta:

„Nálunk is minden gyerek ezt ette.”

Más kultúra, más nyelv, teljesen más világ — és mégis ugyanaz az íz, ugyanaz a gyerekkori öröm. Mintha a múlt egy kis darabkája találkozott volna a jelenemmel, egy zacskó kukoricapufi formájában. 

Van valami megható abban, amikor rájössz: lehet, hogy különbözünk, lehet, hogy máshogy mondjuk, de valahol mélyen ugyanazokat a kis emlékeket cipeljük magunkban.

Most este is ott ropogtattam, miközben egy filmet néztem — és egészen otthon éreztem magam. Apró dolog, mégis pont ettől olyan szép.