Gyerekkoromban december 6-a mindig külön kis varázslat volt.

Előző este a tesómmal kitettük a csizmánkat a lépcsőházba (igen, oda! nálunk így működött a hagyomány), és reggelre mindig rejtett benne valamit a Mikulás.

Nem nagy dolgokat: egy kis gumimacit, pár szem Maoamot, egy mandarint, és néhány apró csokit.

És igen, nekünk sosem volt virgács… viszont a szüleim rendszeresen tettek egymás csizmájába — viccből. 

Volt, hogy mindketten kaptak egy-egy virgácsot, máskor pedig egy hagymát, amit napokon át újra és újra visszacsempésztek egymás csizmájába.

Évekig ment ez a kis családi „csínyháború”, mi pedig gyerekek minden alkalommal könnyesre nevettük magunkat rajta.

Azt szeretem a Mikulásban, hogy nálunk soha nem tűnt el.

Hiába nőttünk fel, hiába nem élünk már otthon — anyukám minden évben kikészíti a Mikulás-csomagot. Ha épp Sanghajban vagyok, akkor csak vár rám türelmesen az éjjeliszekrényen, ugyanazzal a csendes szeretettel. 

Amikor a Covid miatt három és fél évig nem tudtam hazamenni, három évnyi Mikulás-csomag gyűlt össze nekem, érintetlenül, mintha az idő se merte volna megbolygatni őket.

És valahogy rám is ragadt ez a kis hagyomány. Ha vendégeim vannak december elején, én is mindig teszek valamit a cipőjükbe vagy a zoknijukba.

Tavaly például a barátnőmnél voltam, és ő is elrejtett nekem egy csokit. Apró figyelmesség volt, mégis annyira szíven talált, hogy percekig csak mosolyogtam. 

Mostanra biztosan tudom: a Mikulás varázsa nem attól lesz ünnep, hogy nagy — hanem attól, hogy szívből jön.

És néha ehhez tényleg elég egy csoki a csizmában.

Vagy egy hagyma… ha valaki nagyon szeret.