Valahányszor megkérdezik tőlem, hogy mi a kedvenc könyvem, mindig úgy érzem, mintha hirtelen vizsgáztatnának. Mintha ott helyben kellene eldöntenem valami véglegeset. És közben arra gondolok:

„Bárcsak lenne néhány napom válaszolni…”

Mert az igazság az, hogy erre nem lehet gyorsan válaszolni. A kedvenc könyv nem egy tárgy. Nem egy listaelemszerű valami. Hanem egy életszakasz, egy érzés, egy hely, ahol épp akkor voltam, amikor belém költözött. 

Vannak könyvek, amiket gimiben faltam, alig bírtam letenni. Ha most olvasnám őket először, lehet, hogy már nem fognának meg úgy — de elég felcsapnom őket, és annyira erősen visszatér belém a gimis lány, hogy újra ott ülök a szobámban, az ágyamon, vagy épp a körös parti stégen, és ugyanazt az izgalmat érzem.

Vannak könyvek, amikhez pontosan tudom, milyen volt a fény: a kertben olvastam őket, a vonaton Budapest felé zötykölődve, a villamoson, ahol a fejezet végére mindig pont meg kellett kapaszkodnom egy kanyarnál. Vagy egyetlen éjszaka alatt faltam be őket úgy, hogy másnap alig láttam ki a fejemből. 

És éppen ezért nehéz a kérdés. Mert a „kedvenc könyv” sokszor nem a könyvről szól  hanem arról, ki voltál, amikor olvastad. Milyen voltál. Mit éltél át közben. Milyen volt a világ körülötted.

A könyvek, amiket szeretek, valójában emlékőrzők. Kis időkapszulák. Akkori énem lenyomatai. És talán ezért érzem azt, hogy egyetlen könyvet sem tudok így, önmagában „kedvencnek” nevezni. 

Nektek mi a kedvenc könyvetek?