A kínai újév a világ legnagyobb éves hazautazása.

Ilyenkor tényleg az egész ország megmozdul. 

Sokan több tíz órát utaznak, hogy hazajussanak. A jegyekért már hetekkel előtte küzdenek, a pályaudvarok zsúfoltak, mindenki úton van – hazafelé.

És ilyenkor mindig eszembe jut, hányszor ültem én is úton. Két ország között. Egy bőrönddel. Egy kicsit sehol sem. 

Talán ezért olyan erős ez az ünnep. Mert itt a „hazamenni” nem metafora, hanem egy valódi, hosszú út – amit mégis minden évben vállalnak.

Közben az egész ország lelassul. Közel két hét szabadság jár mindenkinek – nem luxus, hanem szükségszerűség. Idő kell az úthoz. Az együttléthez. A visszatéréshez.

Én többnyire Sanghajban maradok. És ilyenkor történik valami különös. Egy 25–30 milliós város hirtelen kiürül. Az utcák csendesebbek. A metró üresebb. Olyan itt sétálni, mintha egy titkos Sanghajt látnál – azt a verziót, amely év közben alig hagy levegőhöz jutni. 

Én ilyenkor maradok. Sétálok. Figyelek. Fotózok.

És élvezem ezt a furcsa ajándékot: egy hatalmas várost, ami pár napra végre csak van.