Ez a kép 2011 decemberében készült, a barátnőm kollégiumi szobájában, Kínában.

Akkoriban egyikünk sem engedhetett meg sokat: ösztöndíjból éltünk, mindent nagyon beosztva.

Így nézett ki a közös karácsonyunk: egy apró, tenyérnyi karácsonyfa, pár édesség, két pár fülmelegítő, néhány ropogós ostya — és rengeteg lelkesedés.  

Amikor először jöttem ki Kínába, a nagymamám a kezembe nyomott egy horgolt angyalkát és egy horgolt csillagot — csak hogy legyen valami otthonillatú velem.

Azóta minden kínai karácsonyom részei lettek. Év közben pedig az ajtómon lógnak, mintha őriznék a hazautak emlékét.

Kínában nem ünneplik a karácsonyt, és a téli szünet sem ekkor van, hanem a kínai újévkor, így mi magunk “teremtettünk” ünnepet.

Egymásnak vettünk apróságokat — amire épp futotta az ösztöndíjból. Fülvedő, csoki, valami kis dísz… de valójában egyikünk sem az ajándékoktól volt boldog. 

Hanem attól az érzéstől, hogy nem vagyunk egyedül egy idegen országban. Hogy két huszonéves lány így is tudott magának egy kis otthont teremteni.

Most már teljesen más az életem: önálló otthon (albérlet), nagy karácsonyfa, saját szokások.

De valamiért mégis meghat ez a kép. Mert emlékeztet rá, milyen volt az első karácsonyom Kínában:

kicsi, egyszerű, szelíd — és mégis tele szeretettel.