Kínáról nehéz írni.

Nem azért, mert nincs mit – hanem mert ez már több mint tíz éve a mindennapjaim része.

Amikor először kerültem ide 2011-ben, majd később 2015-ben, rendszeresen bloggoltam – főleg a családnak. Akkoriban tele voltam iróniával és szarkazmussal, valahogy így tudtam feldolgozni mindazt, ami új, furcsa vagy épp meghökkentő volt.

Sokan mondták azóta is, hogy szívesen olvasnának vagy hallgatnának Kína-sztorikat.

De őszintén: nem mindig könnyű erről mesélni. Ami valaha különleges volt, az mára egyszerűen az életem lett.

Ezért szeretem, ha rokonok, barátok jönnek látogatóba.

Velük együtt újra felfedezem Kínát – az ő szemükön keresztül.

És közben mindig rácsodálkozom, mennyit változott ez az ország az elmúlt tíz évben. (Igen, sokszor elhangzik tőlem egy-egy „bezzeg régen…” kezdetű mondat.)

Most is kicsit belelkesültem: a kedvenc helyemre mentünk, Guilinbe. 

Nem vagyok videóblogger, sem tényfeltáró – csak mesélni szeretnék.

Itt inkább a könyveimről és a kínai hétköznapokról olvashatsz, vagy láthatsz majd rövid, egyszerű videókat.

Szoktam írogatni Kínáról – egyelőre csak magamnak.

Nem tudom, lesz-e belőle valaha könyv - talán nem is kell, hogy legyen.

A Szívdobbanásnyi múlt is innen született – otthonról több ezer kilométerrel, és sok évvel később.

Mert néha csak akkor döbbensz rá, mennyi mindent jelentettek a megszokott kis mindennapok, az apró rituálék, amikor már távol vagy tőlük.