Ezt a képet eredetileg marketingcélból fotóztam.

Tudjátok… „jó lesz majd valamire”, „legyen tartalom”, „posztolni kell”.

Aztán valahogy teljesen mást jelentést kapott.

Aznap a kollégáimmal kimentünk a sanghaji karácsonyi vásárra. Kicsit lehűltünk, kicsit átmelegedtünk forralt borral (nagyon finoman fogalmazva), és egyszer csak ott találtuk magunkat a hídon — a város fölé emelve, ahonnan minden toronyház kicsit közelebbinek tűnt.

Volt egy meghitt pillanat köztünk:

három külföldi, három külön történettel, mégis ugyanazon a hídon. Ott álltunk, és mindegyikünk fejében ugyanaz pattant fel:

„Basszus… mi tényleg Sanghajban élünk.”

És ez a mondat nem úgy hangzott, mint 10 éve, amikor először kimondtam. Akkor tele voltam izgalommal, nagy álmokkal, repdeső gyomorral. Most inkább arról szólt, hogy mennyire könnyű megszokni még a csodát is. 

Mert akárhol élsz a világban — New York, London, Helsinki, Budapest vagy Sanghaj — egy idő után bele lehet süppedni a hétköznapokba. A metróhoz való rohanásba. A meló utáni fáradtságba. A „majd holnap körbenézek” érzésbe.

És közben elfelejted, hogy tíz éve még ezt álmodtad. Hogy valaha ez vágy volt, nem rutin. A kollégáim 6 és 4 éve élnek itt. Én 10.

És ott, a híd közepén mindannyian ugyanarra jöttünk rá:

az évek repülnek, a város marad — de csak akkor látod meg újra, ha néha megállsz.

Eredetileg csak azt akartam megmutatni, hogyan találkozik a múltam és a jelenem egyetlen képen:

a könyvemmel a kezemben, Sanghaj fényei előtt.

De aztán rájöttem, hogy ez a pillanat még többről szól. 

Nem marketing lett belőle, hanem emlékeztető.

Arra, hogy ne csak átrohanjak a napokon, hanem néha fel is nézzek.

És kimondjam újra, ugyanazzal a régi, halk hitetlenkedéssel:

„Tényleg itt vagyok.

Tényleg itt élek.

Sanghajban.”