Két tündér gyermeke
Furcsa dolog visszanézni arra, hogyan lesz egy mellékszálnak induló történetből egy egész élet. Azt hiszem, ezt a legjobban a szüleim látják rajtam.
Amikor jelentkeztem a közigazgatás szakra, senki – én sem – gondolta volna, hogy egyszer Kínában kötök ki. Hogy évekig itt élek, dolgozom, tanulok, és hogy ebből az egész útból egyszer csak egy könyv születik.
Ők akkor is támogattak, amikor ez még csak egy félmondatnyi ötlet volt. Nem értettek mindig mindent, voltak viták és összezörrenések is, de hagyták, hogy a saját ritmusomban menjek. Ez a legnagyobb ajándék, amit egy gyerek kaphat.
A könyv megjelenését eleinte titokban akartam tartani. Aztán rájöttem: nem lehet úgy mesélni róla, hogy ők ne tudják. Így kaptak egy részletet, egy kis ízelítőt, csak hogy hallják a hangját. Izgatottak voltak, büszkék – és egy kicsit féltek is, mit írtam bele.
Amikor elolvasták, apukám azt mondta, többször elérzékenyült. Anyukám pedig úgy nevetett és bólogatott, ahogy csak az tud, aki minden mondat mögött ott volt velem a gyerekkoromtól kezdve.
Ez több volt, mint visszajelzés. Ez volt az a pillanat, amikor tudtam: jó helyre került ez a történet.
Nem lesz mindenkinek kedvence a könyv – ahogy én sem vagyok mindig ugyanabban a hangulatban. És ez rendben van.
De azt, aki lettem, nagyrészt nekik köszönhetem: annak, hogy hagyták, hogy kíváncsi legyek, letérjek az „eredeti útról”, és megtaláljam a sajátomat – egészen idáig, Sanghajig és a saját könyvemig.
Ahogy a könyvben is írom: mi döntjük el, mire emlékezünk.
Én arra szeretnék, hogy minden lépésben ott voltak mellettem.
„Két tündér gyermeke voltam olyan gyerekkorral, melyet úgy szoktam meghatározni, ha szóba kerül: abban a régi otthonban mindig azt éreztem, nem egy nap süt az égen, hanem kettő, és nemcsak nappal süt, de éjjel is.”
— Szabó Magda
