Képeslapot küldeni a jövőbe.

Aki ismer, tudja, hogy hatalmas képeslapmániás vagyok. Már gimiben postcrossingoztunk – vagyis képeslapokat cseréltünk ismeretlenekkel a világ minden tájáról egy honlapon keresztül. Azóta is őrzöm az összeset – színes bélyegekkel, különleges kézírásokkal, távoli országok illatával.

Ha valaki ajándékot szeretne hozni nekem, mindig azt kérem: képeslapot. Egyet, amit kiválasztanak, megírnak, bélyeget ragasztanak rá – mert minden képeslap utazik. Sok kéz érinti, mielőtt megérkezik. És ettől lesz benne élet.

Ma, amikor fotókat és reeleket küldünk egymásnak, amelyek néha percek alatt eltűnnek a hírfolyamban, egy képeslap valahogy maradandóbb. Kézzel fogható, megőrizhető, rajta az ember kézírása, a pillanat lenyomata.

Kínában több olyan kávézó is van, ahol képeslapot lehet küldeni a jövőbe. Leírod a dátumot – lehet egy, kettő, három, négy, öt vagy akár tíz év múlva –, majd bedobod a „jövő postaládájába”. Ők csak azon a napon adják postára, amit előre megjelöltél.

Én már próbáltam. Öt év múlva kaptam meg a saját képeslapomat. Furcsa, szép, kicsit megható érzés volt – mintha az akkori énem írt volna a mostaninak.

Nem tudom, ti kipróbálnátok-e. De szerintem van valami varázslatos abban, ha üzenetet küldünk előre – mintha kicsit hinni mernénk a jövőnkben. 

Egy ilyen képeslap nem olyan, mint egy időkapszula, amit bármikor elővehetsz. Miután bedobod, nincs több befolyásod felette. Nem tudhatod, megérkezik-e, vagy addigra megszűnik-e a kávézó, ahol feladtad. Benne van a rizikó, hogy talán sosem kapod meg – és talán épp ettől különleges.

Mint egy levél, amit a jövőbeli énednek írsz. Nem elásod, csak elengeded. És amikor végül mégis megérkezik, az már maga a csoda.