Hogyan olvasnak a kínai gyerekek? 

Kínában a gyerekek nem az ABC-vel kezdenek olvasni. Nincs klasszikus betűrend, és nem betűkből rakják össze a szavakat — mert nem betűk vannak, hanem karakterek. Több ezer jel, amiket lehetetlen lenne egyszerre mind ismerni.

Az elején ezért nem is a „hagyományos” olvasás a cél. A gyerekek először a pinyint tanulják meg — a latin betűs átírást —, amely a kiejtés elsajátításában segít, a hanglejtésekkel együtt.

A karakterek ezután jönnek, fokozatosan.

Ezért az első könyvek nem arról szólnak, hogy mindent el tudjanak olvasni, hanem arról, hogy értsék a történetet. A képek, a kontextus, az ismétlődő jelek vezetik őket.

A gyerekkönyvekben nagyon gyakran ott van a pinyin is: a karakterek fölött kis latin betűkkel jelölik a kiejtést — és vele együtt a hanglejtést is. Ez segít eligazodni, tanulni, visszaellenőrizni — de a fókusz még így sem a betűzésen van, hanem a jelentésen. 

És persze ott vannak a hanglejtések… amelyek nélkül egy szó teljesen mást jelenthet.

Én is így kezdtem annak idején. Csakhogy mi, akik betűkhöz vagyunk szokva, ösztönösen „olvasni akarunk”. Úgyhogy kicsit erőszakkal kellett lebeszélnem magam erről, és hagyni, hogy a kínai nyelv a maga tempójában tanítson.

Aztán jött a szótárazás. Rengeteg szótár. Papíron, appban, mindenhol. Akkoriban ez még elég nagy meló volt — ma már persze minden ott van egy kattintásra. 

Most, tíz év után, a kínai nyelvem inkább passzív.

Van, amit értek, de nem tudom kimondani. 

Van, amit le tudnék írni, de nem jut eszembe a kiejtése. 

És van, amire csak ránézek, és tudom, mit jelent — a hangja nélkül.

Van, amit szóban gond nélkül használok, de a karakterében már nem vagyok biztos. Kézzel talán nem tudnám leírni — begépelni igen.

Tíz év után úgy átállt az agyam, hogy már először a kínai feliratokat nézem a metrón, az utcán, a táblákon. Messzebbről is észreveszem őket, és sokszor ösztönből értem a jelentésüket.

Furcsa, rétegzett tudás ez. Nem tökéletes, nem hangos — de valahogy már belém költözött.