Ma tartottuk az éves karácsonyi műsorunkat az óvodával a színházban  — azt a napot, amire a gyerekek már több mint egy hónapja készültek, és amely valahogy minden évben egy külön kis csoda.

A program mindig ugyanúgy indul: a teljes óvoda együtt énekel három karácsonyi dalt. Nincs előre felvett énekhang — csak egy halk, hangszeres háttér zene szól, és minden mást a gyerekek énekelnek. Tisztán, bátran, néha kicsit hamisan, néha túl hangosan… de teljes szívvel. 

Az én diákjaim (2–3 évesek) pedig ott ülnek az első sorban — nagyon komolyan, nagyon koncentrálva, és amikor megszólal a zene, olyan örömmel kezdik utánozni a mozdulatokat, hogy elolvad tőlük az ember. Nem mindig énekelnek, de valahogy mégis pont érzik, mi a Jingle Bells lelke. 

Ezután csoportonként következnek a táncok.

A nagyobbak verset mondanak, két koreográfiát is előadnak, büszkén állnak a reflektor alatt.

És persze a műsor ugyanúgy zárul, mint ahogy kezdődött: három közös dallal, ahol újra csak egy halk hangszeres alap szól — felette pedig a gyerekek tiszta, lelkes hangja. 

Azért tartjuk ilyen korán, mert sok család ilyenkor már indul a karácsonyi szünetre, és így biztos, hogy minél több szülő ott lehet.

És őszintén? Minden alkalommal jó látni, ahogy a gyerekek szeme felragyog, amikor megpillantják a szüleiket a nézőtéren. Ahogy belefeledkeznek a zenébe. Ahogy komolyan veszik a kis feladatukat. Ahogy a saját kis világuk szerint élik át a karácsonyt. 

Ez a nap minden évben emlékeztet arra, hogy a karácsony nem a díszekben, nem a fényekben van. Hanem ezekben a pici pillanatokban. A csillogó szemekben. A bátortalan kis tánclépésekben. A két és fél évesek lelkes Jingle Bells-rezgéseiben.

És persze abban, hogy ma mind együtt voltunk.

Ma tényleg minden egy kicsit ünnepibb volt a szokottnál.