Ma is robogóra ültem, és ahogy elindultam, a város lassan kibontotta körülöttem a maga ritmusát. A platánfák egymás felé hajlanak, zöldes-arany alagútba terelve az utat; minden nap ugyanúgy köszöntenek, ismerős idegenként.

A motor halk zúgása alatt ott van Sanghaj lüktetése: autók, kerékpárok, fények, siető lépések. Figyelnem kell – itt vezetni mindig egyfajta jelenléti gyakorlat.

És mégis: egyszer csak elcsendesedik bennem minden. Ahogy a fény átszűrődik a levelek között, rájövök, mennyire szépek ezek a látszólag jelentéktelen pillanatok. Nem történik semmi rendkívüli – csupán úton vagyok hazafelé –, mégis érzem, hogy valami a helyére billen.

Ilyenkor mindig eszembe jut: az út maga is megérkezés.

Ezekből a röpke, hétköznapi utakból lesznek majd a finom, alig megfogható emlékek – apró szívdobbanásnyi múltak, amelyek egyszer csak visszatérnek egy illatban, egy fényben, egy délutánban.

Ahogy befordultam a következő utcába, a szél finoman végigsimított az arcomon.

Mintha a város halkan azt mondaná: lassíts… még tart a nap.