Milyen furcsa az emlékezés.

Éled a napjaidat, gyűjtöd az apró pillanatokat, anélkül, hogy tudnád: épp emlékeket gyártasz.

Nem tervezed, nem tudatos — csak történik. Aztán egyszer meglátsz valamit, megérzel egy illatot, meghallasz egy hangot… és egy pillanat alatt visszarepülsz az időben.

Nekem legutóbb akkor történt, amikor bementem egy helyi kávézóba, és megláttam egy rácsos sütit a pultban. Pont olyat, amelyet a nagymamám sütött régen. És hirtelen minden visszajött: a konyha illata, a meleg nyári fény, a lekvár íze.

A nagymamám már nagyon régóta nincs velünk, de most először nem fájt. Nem szorult el a torkom, csak egy csendes, meleg érzés maradt utána. Régebben talán elsírtam volna magam ott, a kávézóban – de most már tudok együtt élni ezzel a keserédes fájdalommal.

Nem tudom, hogy a távolság tesz-e ennyire szentimentálissá, vagy csak az évek múlásával látok tisztábban.

Talán mindkettő.

Mindenesetre, ha valamit megtanultam, az az, hogy a hiány nem mindig fájdalom – néha csak egy halk emlékeztető arra, hogy valaki egyszer nagyon fontos volt. 

A Szívdobbanásnyi múlt is ilyen pillanatokból született – emlékekből, amelyek nem a térképeken élnek, hanem bennünk.