Ez a karácsonyfadísz még abból az időből van, amikor én voltam az óvodás. Az óvodában készítettem — ragasztottam, nagyon komolyan, nagyon hittem benne.

A szüleim minden egyes karácsonykor kitették a fára. Gyerekként boldog voltam tőle: jó érzés volt tudni, hogy az ünnephez én is hozzáadtam valamit. Tiniként kicsit ciki volt. Felnőttként — és óvónőként — viszont egészen mást látok benne. 

Ma már nem a formáját nézem. Hanem a kezet, ami készítette. A figyelmet, ami mögötte volt. És a szeretetet, ami évről évre újra felakasztotta a fára.

A dísz megkopott. Egy kicsit viseltes. Sok karácsonyt látott már — sokat abból az életből is, amit közben én éltem. 

És most valahogy jobban szeretem, mint valaha. Mert emlékeztet arra, hogy az igazán fontos dolgok nem tökéletesek — csak velünk maradnak.