Ma az óvodánk egy kis jótékonysági vásárrá változott. Az a hely, ahol dolgozom, minden évben így hozza össze a közösséget egy jó ügyért.

Ilyenkor az iskola teljesen átalakul.

Kis standok, könyvek, kávé, fagyi, kézműves dolgok, környezetbarát termékek… és mindenhol gyerekek és szülők együtt.

De ami igazán különleges benne, az nem is ez.

Hanem az, hogy mindenki hozzátesz valamit.

Van, aki sütit süt otthon a gyerekével, és azt árulják a vásáron.

Van, aki önkénteskedik — akár a kórházban is, ahol adományokat szortíroznak, segítenek, ahol épp szükség van rá.

És közben a gyerekek is részesei lesznek ennek az egésznek. Nem csak nézik — benne vannak.

Itt, Sanghajban, ahol sokan távol élünk az otthontól, ezek a pillanatok különösen számítanak. Amikor a szülők megállnak beszélgetni, a gyerekek együtt nevetnek, és valahogy mindenki egy kicsit jobban „együtt van”.

És közben történik valami más is. A gyerekek megtanulják, hogy lehet adni. Hogy lehet figyelni másokra. Hogy a segítség nem mindig nagy dolog — néha csak egy apró gesztus.

És ami talán a legszebb az egészben: ilyenkor minden bevétel egy helyre kerül. Minden süti, minden apró vásárlás végül ugyanazt a célt szolgálja — segíteni.

Minden évben beteg gyerekeknek gyűjtünk, akik szívműtétre várnak. A program neve: Heart to Heart.

És van egy kis hagyományom is. Minden évben veszek egy plüss macit. Mert minden maci egy gyereket jelképez, akit megmentettek.

És ilyenkor mindig arra gondolok, hogy néha a legnagyobb dolgok egészen kicsiben történnek.

Egy délutánban.

Egy süteményben.

Egy plüss maciban.