Több mint tíz éve repkedek ide-oda.

Bécs–Sanghaj, Sanghaj–Bécs, megállók, átszállások, jetlag, műanyag tálcák, biztonsági ellenőrzések. A mozdulatok már rég automatikussá váltak. Tudom, mikor melyik zsebbe nyúlok. Tudom, mikor kell elővenni az útlevelet, mikor visszatenni. Tudom, hol szoktam ülni, mit hagyok a kézipoggyászban, mit nem.  

És éppen ezért volt különösen ijesztő, amikor január harmadikán mégis megtörtént az, amiről azt hittem, velem már nem fordulhat elő.

Fennhagytam a bankkártyáimat a repülőn.

Egy kis táskában voltak. Abban, amiben az útlevelemet is tartom. Csakhogy valamiért – talán a hosszú sor, talán a fáradtság, talán az, hogy gyorsabban akartam haladni – az útlevelet kivettem, zsebre vágtam, a táskát pedig… otthagytam. És mire ez leesett, már nem volt visszaút. 

Dél körül értem haza Sanghajban. A taxi ajtaja becsukódott, a bőrönd ott állt a lakásban, én pedig a jetlagtól kábán próbáltam rendet tenni a fejemben. És akkor jött az a másodperc. Az a nagyon ismerős, nagyon rossz érzés, amikor az ember még egyszer átnézi a táskáját. Aztán még egyszer. Aztán lassan megérti.

Ott sírtam el magam a lakás közepén. Mert fáradt voltam. Mert túl sok volt. Mert az ember ilyenkor nem csak egy tárgyat veszít el, hanem a biztonságérzetét is.  

Aznap még felhívtam a repteret. Túl korán volt – mondták. Próbáljam meg később. Vagy másnap. Úgyhogy nem pihentem. Nem tudtam. Csak vártam.

Másnap újra telefonáltam. Akkor már felvették az adatokat, jegyzőkönyvet vettek fel, megkérdezték, mit hagytam el, melyik járat, melyik légitársaság, hogyan nézett ki a táska. És akkor mondtam: van rajta egy AirTag. Láttam. A telefonomon. Ott volt. Nem a levegőben, nem úton – hanem a repülő melletti épületben.

Ők viszont azt mondták: hozzájuk még nem adtak le semmit. Vegyem fel a kapcsolatot a légitársasággal. 

Írtam a Lufthansa-nak. És két órán belül válaszoltak. Megtalálták a táskát. Az AirTag is rajta volt. Azt viszont nem tudták megmondani, mi van pontosan benne – biztonsági okokból nem nyithatták ki.

Kedden este tudtam csak érte menni. Akkor, amikor már nincs kimenő járat. Amikor az alkalmazottak ráérnek. 

Addigra már dolgoztam. Addigra már letiltottam minden bankkártyámat – a magyart is, a kínait is. A kínait különösen fájdalmas volt, mert Kínában a bankszámla és a bankkártya gyakorlatilag egy és ugyanaz. Hiába van Apple Pay, hiába van telefonos fizetés, itt minden a WeChathez és az Alipayhez van kötve. Amíg a kártya le volt tiltva, a banki appon keresztül sem tudtam utalni. (Készpénzt már nagyjából senki nem használ.)

Január 6-án, kedden végül kimetróztam a repülőtérre. Fáradt voltam. Kimerült. Fáztam. És amikor a kezembe adták a kis táskát, minden benne volt. Pont ott találták meg, ahol ültem. A jegyzőkönyvben is ott állt. 

Utána már „csak” ügyintézés maradt. Feloldások. Hívások. Várakozás. Az a fajta felnőtt lét, amit senki nem tanít meg igazán.

És közben azon gondolkodtam, hogy igen: velem tényleg mindig történik valami. Mintha az élet időről időre tesztelné, mennyire tudok rugalmas maradni.

De szerencsém volt. Mert Kínában történt. Mert egy megbízható légitársasággal. Mert volt AirTag. Mert végül minden megkerült.

Ez is egy lehetetlen nap volt. Azok közül, amelyek után az ember csak leül, kifújja magát, és azt mondja: jó, akkor ezt is túléltük.