Vannak napok, amikor valaki megkérdezi tőlem:

– Nem fáj, amikor a gyerekek kikerülnek a csoportodból? Amikor továbbmennek, másik tanárhoz kerülnek? 

És persze, ilyenkor mindig azt mondom, hogy igen… meg nem.

Mert ez nem egy egyszerű igen–nem kérdés. Nem az fáj, hogy „elveszítem” őket. Hiszen nem tűnnek el.

Egy nemzetközi óvodában dolgozom Kínában – itt a gyerekek jönnek-mennek. Van, aki egy évig marad, van, aki kettőig, van, aki háromig. Ritka az, aki végigjárja az óvodát. 

Megszoktam már, hogy látom őket felnőni: más csoportban, más tanár mellett, más szerepben. Integetnek a folyosón. Rám mosolyognak. Néha még odaszaladnak egy ölelésre. 

És mégis… van valami, ami ilyenkor mindig összeszorít belül. Mert amit kevesen látnak, az az, hogy egy év alatt nem csak egy „csoport” alakul. Hanem egy kis család.

Megvannak a napi rutinjaink. A félmondatok, amiket csak mi értünk. A visszatérő viccek. A kis szólások. Mindenkinek megvan a maga helye, a maga tempója, a maga furcsasága. És én is része vagyok ennek. Nem kívülről figyelem – benne élek. 

Egy évig együtt tanulunk létezni. Egy évig én vagyok az, akihez odajönnek, ha baj van. Akihez odabújnak. Aki tudja, mikor kell segíteni, és mikor csak ott lenni. 

És amikor vége az évnek, ez a kapcsolat átalakul. Nem tűnik el. Csak már nem ugyanaz.

És aztán vannak az igazán nehéz pillanatok. Amikor nem csak csoportváltásról van szó. Hanem költözésről. Országváltásról. Búcsúról. 

Ami viszont sokat számít, az az, hogy külföldön – főleg itt, Kínában – a nemzetközi szülői közösség nagyon összetartó.

Talán azért, mert mindannyian kicsit idegenek vagyunk. Mert nincs ott a nagymama, a régi barátok, a megszokott háttér. Így egymás felé fordulunk.

A kapcsolatok gyorsabban mélyülnek, a bizalom hamarabb kialakul – és amikor egy család elmegy, nemcsak egy gyerek hiányzik, hanem egy egész kis közösségi szál szakad meg. 

Most is van egy kislány, aki tavaly még az én csoportomban volt. Most már nagyobb. És kiderült, hogy a családja továbbköltözik. Egy másik kontinensre. És tudom, hogy lehet, hogy többé nem látom.

Ilyenkor mindig eltörik bennem valami. Nem hangosan. Csak csendben.

Mert nemcsak egy gyereket engedek el,

hanem egy egész történetet. A szülőkkel való kapcsolatot. A testvéreket, akik ugyanúgy az én csoportomba jártak. A közös éveket, amelyek egyszer csak lezárulnak. 

Ez talán az egyetlen igazán nehéz része annak, hogy itt élek. Hogy sokszor tudom: valaki csak átmenetileg van az életemben. És én mégis teljes szívvel jelen vagyok benne.

Most megint egy ilyen búcsú van. Nem év végén – hanem most, januárban. Váratlanul ért. És ilyenkor mindig érzékenyebb vagyok. Talán fáradt is. Talán kicsit magam alatt. 

És mégis csinálom tovább. Mert ez az ára – és az ajándéka – annak, hogy ennyire lehet szeretni ezt a munkát.