A pecséten és a fényképek mögött is ott bújik egy tulipán. Nem véletlenül. A tulipán a kedvenc virágom – és a magyar népművészet egyik legősibb motívuma is. Az élet, a nőiesség, a megújulás jelképe. Gyerekkorom óta szeretem: egyszerű, mégis szív alakú, és mindig a fény felé fordul. 

A könyv hátulján látható virág már elmosódottabb – mintha tulipán és pünkösdi rózsa találkozna benne. A pünkösdi rózsa a nagymamám kedvenc virága volt. Az udvar tele volt vele, és minden tavaszon vágtunk a konyhaasztalra egy csokrot. A szirmai illatát ma is fel tudom idézni: az otthon illata volt. 

A cím körüli levelek formája sem véletlen: a magyar kártya ősz motívumát idézik, hárslevélként.

(Talán nem teljesen az, de én tudom, mit jelképez – és ez számomra a fontos: az ősz, a gyökerek, a családi történet továbbélése.)

A nagymamám lánykori neve Herbst volt – németül „ősz”. A pénztárcájában mindig ott lapult egy régi magyar kártyalap, az őszt ábrázoló ász.

Apukám és a nagybátyáim sokáig próbálták megszerezni tőle, de a mama nem adta senkinek. Aztán egy napon, minden szó nélkül, nekem nyújtotta oda:

„Ez most a tiéd, kislányom.” 

Azóta az én pénztárcámban van. Mintha csak továbbvándorolt volna az emlékezés egy formája — az ő pénztárcájából az enyémbe, az ősz színeiből a könyv borítójára. 

A tulipán, a pünkösdi rózsa és a hárslevél – három növény, három életidő. Együtt mesélik el azt, amiből a Szívdobbanásnyi múlt is született: az emlékezés, a gyökerek és a szeretet csendes folytonosságát. 

Egy könyv azoknak, akik szeretnek egy pillanatra megállni.