A borítón nemcsak a történet, hanem az otthon emléke is ott van. Egy darab abból a világból, ahol először megtanultam figyelni – a fényre, a színekre, a csendekre.

Nem akartam a saját házunk képét használni – túl személyes lett volna. De amikor megláttam ezt a fotót, tudtam, hogy ez az. Nem a mi kertünk, mégis pontosan olyan.

Minden részlete ismerős: a virágöntözés hangja, a rovarok zümmögése, a napfény, ahogy délután megcsillan a leveleken. Az a lassú, nyári idő, amikor még nem siettél sehová, csak nézted, ahogy nő a fű. Mintha a gyerekkor minden emléke ott lenne benne – egyetlen képben. 

Szeretem, amikor egy fotó nemcsak megmutat valamit, hanem visszavisz. Olyan, mintha a múlt, az emlékek és a fantázia találkozna benne. Nem pontosan az a kert, ahol felnőttem, de mégis az. 

És talán van benne még egy apró titok is: a kertesház mögé becsempésztünk egy régi képeslapot az Esterházy-kastélyról - egy halk utalást arra, hogy fertődi vagyok.

Akárhányszor hazamegyek, mindig elsétálok a kastélyparkba, vagy ha csak autóval haladok el mellette, önkéntelenül is benézek az udvarba. Ez az a látvány, amit sosem tudok megunni. 

A könyv gerincén pedig egy címeres E betűs, Esterházy-pecsétes tégla képe látható – egy finom kapocs a kastélyhoz, és egy apró tisztelgés apukám tégla-gyűjtő szenvedélye előtt, ami átitatta a gyerekkoromat. (Annyira, hogy még cserepet is hoztam neki Kínából.)