Idén Február 17-én ünneplik a kínai újévet.

A holdnaptárhoz igazodik, ezért évről évre más napra esik. Mégis: nem a dátum miatt érzed, hogy közeleg. 

Hanem mert előbb megjelennek a piros díszek az utcákon. A lampionok a kirakatokban. A plakátokon, reklámokon, apró részletekben egyszer csak minden ugyanarra kezd utalni. Olyan ez, mint otthon a karácsony előtti időszak: nem egyik napról a másikra történik, hanem lassan belesimul a város a hangulatba. 

Idén a ló éve jön. És ilyenkor tényleg minden ló lesz: figurák, díszek, motívumok, reklámok.

Nekem ez különösen kedves, mert én is a ló évében születtem – furcsa, de jó érzés, amikor egyszer csak „rád szabják” az egész várost.

Ilyenkor sokan arany amuletteket hordanak – az adott év állatával vagy valami szerencsés motívummal. Nem azért, mert kötelező, hanem mert jólesik. Mint egy apró emlékeztető, hogy hátha most tényleg minden kicsit jobban alakul. 

Ha pedig a te éved van, a hagyomány szerint pirosat illik viselni. Zoknit. Karkötőt. Alsóneműt. Teljesen mindegy.

Nem kell, hogy bárki lássa – elég, ha te tudod. (Nem tudom, működik-e… de nem kockáztatok.)

Természetesen beszereztem egy plüss lovat is – ráadásul azt a furcsán szomorú arcút, ami valamiért mindenkinek a szívéhez nőtt. Mintha ő is tudná, hogy néha az újrakezdéshez nem mosoly kell, hanem kitartás. 

Valahol ez az egész olyan, mint két kultúra között élni: egy kicsit hiszel benne, egy kicsit mosolyogsz rajta, és közben jólesik kapaszkodni valamibe – legyen az piros zokni, arany ló, vagy egy plüssfigura a polcon. 

Közben kiderült, hogy nem csak nekem lett kedvencem a szomorú ló.

A WMN-en megjelent róla egy tök jó cikk, ha érdekel katt IDE.