Ősszel valahogy megnyúlnak az esték. Nemcsak az órák, hanem a pillanatok is. A zuhany alatt hosszabban marad a víz a bőrön, a testápoló illata tovább időzik, mint máskor.

Mintha maga az évszak is lassítani akarna. 

A levelek nem egyszerre hullanak, hanem sorban, egymás után — ahogy a gondolatok is. Van idő befelé figyelni, elidőzni egy régi emléken, vagy csak nézni, ahogy a gőz felszáll a fürdőszobában.  

A természet is más arcát mutatja ilyenkor. A fák aranyba és rozsdába öltöznek, a levegőben fahéj és eső illata keveredik, és minden szín egy kicsit mélyebb, mint nyáron volt. 

Talán ezért szeretem az őszt: mert a világ is úgy változik, ahogy én – lassan, de teljes szívvel. 

Az őszben van valami gyengéd mélység. Nem sürget, nem vár semmit — csak engedi, hogy minden kicsit sötétebb, kicsit csendesebb legyen. És te is lassan megtanulsz nem sietni benne. 

A képet én készítettem az egyetemi éveim alatt, a Tongji University Siping Campusán.

Négy évig ezeket a fákat csodálhattam minden ősszel — amikor épp nem a tanulás miatt stresszeltem.