Van valami furcsa a megszokásban.

Amikor Fertődön éltem, teljesen természetes volt, hogy az Esterházy-kastély csak öt perc sétára van. Annyira közel, hogy egy idő után fel sem tűnt, milyen különleges.

Csak most, hogy Sanghajban vagyok, érzem igazán, mennyire hiányzik a park csendje, a kavicsok halk roppanása, az őszi levegő illata.

Az évek során észrevettem, hogy egyre több apróságot hozok vissza Kínába: képeslapokat, vászontáskákat, hűtőmágneseket, könyvjelzőket – kis darabokat otthonról.

Mintha ezzel próbálnám becsomagolni a távolságot.

És itt, Sanghajban is valahogy ugyanígy van: csak akkor megyek ki a Bundra, a felhőkarcolók közé, ha vendégek jönnek.

Mert amit közelről élünk, azt ritkán látjuk különlegesnek – csak amikor eltávolodunk tőle.

Azt hisszük, a megszokott helyek majd megvárnak minket, de közben mi magunk változunk. És amikor újra ott ülünk ugyanazon a padon, a fák is másképp hajolnak fölénk. 

Most, hogy itt is beköszöntött az ősz, egy új könyvjelzőt használok – az Esterházy-kastélyt ábrázolja, a park fái őszi színekbe öltözve.

Kicsi, mégis benne van minden: az otthon, az idő, és egy darabka múlt. 

És ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés: vajon tényleg a kastély hiányzik…

vagy az a múlt, amit már csak a szívem őriz.