Vonattal Sanghajból Kunmingba. Körülbelül 12 órás út – több mint 2200 kilométer, ami nagyjából annyi, mintha Budapestről Madridig vagy Isztambulig utaznál.

Gyorsvonat, ami akár 300 km/órával is száguld, és mégis van benne valami lassúság, amit szeretek. Az a fajta utazás, ahol nemcsak a táj változik, hanem te is egy kicsit. 

Az elején mindig ott az izgatottság – hogy minden el van pakolva, megvan a könyv, az instant leves, és jöhet az út. Aztán lassan belehelyezkedsz a ritmusba: a kattanások, a fények, a vonat saját szívverése. 

Tesómmal egész úton figyeltünk, beszélgettünk, olvastunk, ettünk, nevetgéltünk – és persze megismertünk egy kínai srácot, aki mellettünk ült. Másnap már együtt vacsoráztunk vele és a barátnőjével Kunmingban. Érdekes, mennyire könnyen születnek az ilyen rövid, mégis emlékezetes kapcsolatok.

És közben mindig tanulsz valamit: hogy mi idegesít, mi változtat meg, hogyan reagálsz, ha elfogy a türelem – vagy a wifi. 

(A 12 órás út végül csak 15 perc késéssel ért célba – nem éppen japán pontosság, de még így is jobb, mint a MÁV. )

Kínában a vonatozásnak külön kultúrája van.

Minden ünnep idején – különösen a kínai újévkor – milliók kelnek útra, hogy hazatérjenek a családjukhoz. Régebben, amikor még kevesebb volt a képernyő és több a beszélgetés, sokan a vonaton ismerkedtek össze – volt, aki ott találta meg a párját is. 

Emlékszem, 2012-ben, amikor először mentünk le Sanghajból Guangzhouba (Dél-Kína), még egyetemistaként spóroltunk, és a legolcsóbb, leglassúbb, keményüléses kocsit választottuk. A vonat – a mostani magyar viszonyokhoz hasonlóan – elég sokórás késést is összeszedett, borzasztó lassan haladt, végül 16 órás út lett belőle, és a végén már víz sem volt a szerelvényeken.

Egyszerre volt kimerítő és varázslatos: az a fajta utazás, amit sosem akarsz újra átélni – de mégis örülsz, hogy része volt a történetednek. 

 

A kép még 2019-ben készült Pekingben – rég nem csináltam fotót vonattal, de az utazás élménye mindig ugyanaz marad.