Balatoni anzix

A honi ember és a Balaton nem okvetlenül ismerik egymást. A nyaralás zaja, az üdülésnek mondott élményhajsza közben éppen a legszebb, legbensőségesebb pillanatok vesznek el. A kéthetes vakációzó, vagy a hétvégi fürdő-turista nem keresi a víz romantikáját, csak a tó tömérdekségére, parti szórakozóhelyeinek kínálatára lát rá.

Pedig de sok, és más arca is van a Balatonnak. Ahogy Jankovich Ferenc írja egy balatoni költői antológia előszavában: „Álló tó, mégsem állott víz; nemcsak mondaőrző szirtek, partok és szenvelgőn lágyszavú idillikus szépelgések, nihil búsongások, de időt-zengő habok, hulltukban pezsgő gyöngyök, újra és újra és kifogyhatatlanul pattogzó mély-ízű buborék-képződmények s gyógyanyagok forrása a Balaton: s egyedüli szerencsénk, hogy csak nekünk forrás, nekünk szép. Mit is akar itt, miért is zúg, egy távoli-rejtett pontján a nagy világnak? Háborog, de nem ridegvizű, nem sós; üde, lanyha, szép édesvízi tenger.”

Erről a Balatonról ír Németh István Péter a Balatoni anzix versfüzérben. Nemcsak a tó szokásos tündérvarázsos külsőségeit, hanem jelképi tartalmát is megidézi. „Akit a Balaton ringat / Csak az tanítsa / Karjainkat” írja a költő a Haiku alcímű költeményben.