Zsiványok

A lány könnyes szemekkel nézett a férfira, aki a hasába ékelődött fémdarabot szorította. Távolból hangosodó dörömbölések zaja közeledett kettejük felé.

 - Menj… - súgta halkan a reszkető lánynak. – El kell menned és soha ne gyere vissza!

 A robajlás egyre csak közeledett, amikor is fűlsüketítő sívítás járta be a sötét és rideg termet, melybe mindketten beleremegtek. A lány tágra nyitott szemeit az egyre sűrűsödő toporzékolás felé fordította. Remegő kezeiről apró vércseppek zuhantak a mocskos betonra.

 - Sajnálom! Nem ezt érdemelted volna! Nem ezt érdemeljük! – szisszent fel a sérült férfi, miközben sikertelen próbált felkellni a földről.

 A lány ebben a pillanatban megértette őt. Utolsó perceiben emberibb volt, mint eddig bármikor. A férfi halálfélelme elmúlt és immáron csak elgyengült arcát mutatta. Azt az arcot, amit talán egy éve, az esemény kitörése óta előszőr erőltethetett magára.

 - Tűnj már el! – szólt a lányra határozottan. – Mindig is egy senki voltál nekik! Én többre tartottalak, de… gyáva voltam. Te túlélted azt, ami jött. Nem volt szükséged ránk! – ekkor emberi hangok szűrődtek be a terem távolabbi oldala felől, halk nyikorgással nyílt az ajtó, mely végigzúgott a hatalmas csarnokon.

 - Megadom neked az esélyt, ami neked jár! – bólintott egy közeli ajtóra a férfi.

 A lány nem tétovázott tovább, oda sietett az ajtóhoz lassan, csendesen megnyitva azt. Visszafordult és egy bólintással megköszönte a férfi utolsó áldozatát.

 - ERRE! ITT VAGYOK! – kiáltott fel fájdalmasan, miután az ajtó bezárult. Ám nem a társaihoz szólt. Valami egészen mást hívott.

 - Mi a fene van veled? Meg akarsz minket ölni? – érkezett oda halkan az egyik fickó.

 A következő pillanatban azonban üvegtörés rázta meg az épületet és a sötétből egy kétméteres csápos szörnyeteg zuhant be rajta, egyenesen a két férfi felé fordítva veszedelmes tekintetét. Sivítások szólaltak fel minden irányból az épületen kívülről, jelezve az elkerülhetetlen végzetüket.