Az atléta halála

„Tulajdonképpen két közérzet krónikáját adja könyvében Mé­szöly Miklós. Az egyik a rekor­der Őze Bálinté, a másik pedig Hildié, Őze és saját, mozaik­kockákból összeálló élettörténe­tének mesélőjéé, aki a szerető kissé kényes szerepében kísérte végig Bálint életének egyik felét, míg a másikról is tudomá­sa volt. Mindkettőjüket a bizonytalanság, a magány kínozta és hozta egymáshoz közel, es­ténként pedig rövid időre eltá­volította őket. Azt hisszük, Hil­di Bálint emlékét kutatva írja meg a könyvet, pedig tulajdon­képpen az orvul rátört magánytól menekül kétségbeesetten. Mert elvesztette, amiről azt hit­te, hogy végre birtokolja ‒ a szerelmet, a boldogságot, a nyu­galmat. Hilda vallomásait Mészöly hi­deg tárgyiassággal mondatja el. Kettős célt kíván ezzel elérni, a lelki-térkép realizmusát, a köz­érzet krónikája elemzésének valós voltát, s ugyanakkor a Bálintra és Hildára nehezedő ma­gány, közöny, hidegség illuszt­rálását.” - Gerold László „Az atléta halála nem sportregény - írta művéről a szerző. - Egy mai regényhős, aki sportoló, s egy mai történet, amelyik javarészt sportkörnyezetben játszódik, már-már olyan keret, ami érdemén felül alkalmas rá, hogy túlmutasson önmagán. S még arra sincs szükség, hogy az író törekedjék szimbolikus vagy allegorikus áthallásra.”