Az elégedetlenség könyvéből

Vannak szobrászok, kiknek kezén a lovasszobor is levélnyomtatékká silányul, s vannak, akiké alatt a virágcserép is monumentummá magasztosul. Ilyen monumentum Osvát Ernőnek minden mondása, még játszi elméssége is — s monumentum e könyv, mely a maradékra átviszi emlékezetét. Nem vádolom magammal a kortársakat, hogy e nagy gondolkodót és nagy írót, ki itt élt szeretetünkben s tiszteletünkben, valójában nem ismertük - nem rajtunk múlt. Nem vádolom őt sem, hogy nem volt önmagánál erősebb s az életnek nem tudott változtathatatlan ura lenni másképp, mint a buddhai fogással, hogy letett róla. „A beteg - végezte mondásait - várja a halált, az egészséges elébe megy.” Osvát Ernő élete csak előbemenetel volt a halálnak, de lába nyomán kivirult a föld és sírján innen nemcsak az ő ápolta magyar gyümölcsös marad, hanem benne, magános terebélyül, a saját tudása fája is. Egy életen át hallgatott magáról, de az utód az ő szavával fog beszélni. (Ignotus Pál)