Amit szerettem

„A rólunk szóló történeteket csakis múlt időben mesélhetjük el. Visszafelé peregnek onnan, ahol a jelenben állunk, és többé nem a történet szereplői, hanem a szemlélőik szólalnak meg” – írja az idős Leo Hertzberg művészettörténész professzor a regény utolsó lapjain. Van egy titkos fiókja, abban tartja mindazt, amit szeretett, mindazt, ami azokra emlékezteti, akiket valaha szeretett. Attól függően, hogyan rendezgeti őket, hogyan viszonyulnak ezek a tárgyak egymáshoz a térben, hívódnak elő érzései és a múlt eseményeinek értelmezései.

Hertzberg professzor fiatalkorában vásárolt egy Bill Wechsler-festményt. Majd Wechslerék a szomszédjukba költöznek, és így veszi kezdetét a szerelemnek és barátságnak, veszteségnek és helytállásnak ez az erőszaktól, kétszínűségtől, gyilkosságtól és szenvedélytől legkevésbé sem mentes, rendkívüli története. A SoHo kifinomult művészvilágának galériáiban és a művészeti egyetemeken forgolódó Hustvedt-hősök olyannyira el vannak foglalva azzal, hogyan tegyék láthatóvá önmagukat a külvilág számára, hogyan váljanak ők maguk is műalkotássá, hogy saját életük megélésére nemigen marad idejük. Hazugságaik, megtévesztéseik és bizonytalanságaik láttán az olvasó újra meg újra felteszi a kérdést, hogy vajon érvényesek-e még napjainkban a viselkedésünket irányító társadalmi, pszichológiai és erkölcsi korlátok.