Családunk arcéle

A nagyok élete sok emberből sajátos lelkesedést vált ki. Akik ma nagyszerű dolgokat visznek végbe, legtöbbször gyermekkorukban vagy ifjúságukban álmodtak arról, hogy majd egyszer ők is olyanok lesznek. A 10 éves gyerek csodált szupersztárját ábrázoló trikóban megy edzésre, melyet a fanshopban vásárolt; a 15 éves lány a szobájában gitározni tanul, és körben a falak tele vannak kedvenc együttesének posztereivel; egy doktorandusz azért küzd, hogy álláshelyet kapjon a Nobel-díjas professzor intézetében; a kezdő fiatal dolgozó naponta látja családi vállalatuk irodájában az apa és a nagyapa okleveleit és díjait, és szeretne majd náluk is jobb lenni. Ilyenek vagyunk mi emberek. Az elején ott áll a nagyok csodálata, amelyből remélhetőleg kinő a buzgó követés vágya. De vannak, akik nem tudnak kitartani a vágyuk mellett, ezért mintegy elővételezik a rezignációt, a kudarcot. Így lesz akkor a csodálatból fájdalomcsillapító. Ha már nem érezheti nagynak magát, akkor a nagyok életéből vetődjön legalább egy kis fény az életére a tv vagy az újságok által. Aki szenved saját jelentéktelensége miatt, képes mások dicsőségével kábítani magát. A hétköznapok laposságából meg lehet így szökni, legalábbis addig, amíg a „nagyok” életével foglalkozik. Hasonló megy végbe, amikor a szurkolók ünneplik győztes csapatukat. „Győztünk!” – kiabálják, jóllehet a győzelemért csak a 11 játékos küzdött meg a gyepen. Semmi kivetnivaló sincs abban, ha a sport-csúcsteljesítmények feletti lelkesedés a saját aktivitásunkat ösztönzi. De ha megreked az álmodozásnál, akkor ezt meg kell kérdőjelezni.