Coriolanus

A közfelfogás szerint a sikeres hadvezért a heroikus gőg dönti romlásba; emiatt nem való népvezérnek, s amikor a politikai porondon kudarcot vall, ez fordítja szembe hazájával. Shakespeare azonban másként ítél, mert más problémát tárgyal: ő a fusztráció tragédiáját dolgozza föl. Coriolanus „római jelleme” gépiesen funkcionális, mint a pályára állított versenyzőé, aki annyiban önmaga, amennyiben rekorderedménnyel legyőzi ellenfelét. Erre az egyetlen feladatra trenírozták, ezt a támadóösztönt trenírozta bele az anyai nevelés. Egyébként infantilisan jófiú, csak akkor érzi jól magát, ha kötelességét teljesíti. S mivel egymásnak ellentmondó parancsot kap, elbizonytalanodik, elvadul, tönkremegy. A cinizmus és fanatizmus zűrzavaros katasztrófa-politikájában elégtelen vezérelv a szolgálati becsület: bajnokát a rómaiak kivetik maguk közül, mert nem hajlandó kompromisszumra, a volszkok pedig csapdába csalják és végeznek vele, mert kompromisszumra hajlott. Az etikai abszurdumból dramaturgiailag az következik, hogy a levitézlett harcos megkapja a végtisztességet – ellenségeitől.