Királyi ​krimik

Nemere ​István is megírta a maga királytörténeteit, de persze nem szabályos életrajzokat, hanem az uralkodócsaládokban hajdan lezajlott gyanús ügyeket, leszámolásokat, zsarnoki őrjöngéseket, szexuális kilengéseket stb. pertraktálja. Éppen tucatnyi elbeszélésének első hőse a „jöttmentből” lett római király, Tarquinius, aki talán az első tudatos „imázsteremtő” uralkodó volt. Szerepel az összeállításban a „kelet rémének” nevezett júdeai Heródes; a negyvennégy évig uralkodó Nero császár, aki az állami politika rangjára emelte a gyanakvást és a besúgást. Korunk újra fölfedezett démoni asszonya, a bizánci Theodóra császárné sem maradhatott ki a sorból. A magyar múltat „reprezentálja” az Árpád-házi Salamon; szól az író a 13. századi bizánci Andronikosz rémuralmáról; azután Nápolyi Johannáról, aki első férjét megölette, a másodikat pedig szexuális mohóságával „végezte ki”. A sorban helyet kapott a lengyel-magyar király, II. Ulászló, a Borgia család, Rettegett Iván orosz cár, a Prágában székelő „bolond műgyűjtő”, II. Rudolf német-római császár, és végül a mayerlingi tragédia áldozata, Rudolf trónörökös. A novellisztikus történetekkel a szerzőnek láthatóan nem az volt a célja, hogy a tényeket mérlegelő beállítással árnyalatos képet adjon rémes legendákkal övezett hőseiről, épp ellenkezőleg, megerősíti a mendemondákat, és „szaftos” részletek idézésével még borzalmasabbaknak állítja be e történelmi figurákat, mint amilyennek a köztudalom tartja. A démonizáló indítékú kötet – magánérdeklődést elégíthet ki.