Víg világ

Az összeállítás hangulatos és mosolyra, néha hangos nevetésre késztető
állattörténeteket tartalmaz. Például Néróról a vadászebről így
kezdődik a mese: Nero nagy, izmos cseh vizsla volt. Ereiben pomerán
ősei lusta vére folyt; szemeiről csak az okuláré hiányzott, hogy
felérjen a fizimiskája egy tudós német professzoréval. Szaglás
dolgában vetekedett akárhány angol vizslával s kivált vízi vadra
páratlannak tartották hét megyében. Pedig vadászember tudja, hogy ez
nem olyan kis dolog, mert azt a meglőtt rucát, a melyik harminc
lépésnyire vágódik le az embermagasságú nád közé, egy ilyen Nero
nélkül az ördögének lehet tekinteni.

Iszonyú nagyralátiság volt benne s harapós fegyelem alatt tartotta a
tanya összes házőrző ebeit. Még a nagy fehér-sárga kuvasz is
tisztelettel tért ki előle, mióta tapasztalta, hogy azon a sűrű
kávészínű bundán nem fog a fog. Mindössze egy esetet jegyezhet föl
róla a krónika, a melyben méltatlanul viselte magát ahhoz a hírnévhez,
a mely mint komoly és megbízható vizslát, körülvette. Ennek is egy
könnyelmű szakácsné volt az oka, a kinek folyvást az udvarlókon járt
az esze s így többször megfeledkezett abbeli kötelezettségeiről, hogy
Neronak kiadja a maga reggelijét. Pedig e tekintetben nem igen értette
a tréfát. Elhanyagoltatásának az lett a következménye, hogy egy időben
szédelgésre adta magát s a leghuncutabb módokat eszelte ki, hogy üres
bendőjét megtöltse. Szemfényvesztői ügyességgel emelte le a tepsit a
tűzhely széléről s képes volt arra a gazságra, hogy ha tartalmát
elfogyasztotta, az üres edényt visszategye előbbi helyére. A szakácsné
egy párszor összepofozkodott e miatt a szolgálóval, a kit gyanúba
vett. Nero a küszöbön elnyújtózva, egykedvűen nézte a zajos harcot.