Zádik-Tóth Enikő

Zádik-Tóth Enikő vagyok. Bár az első könyvem 2024-ben jelent meg, mégis úgy érzem mióta az eszemet tudom írtam. Valamit. Valamiket. Verseket, gondolatokat, mindenféléről, ami az utamba keveredett. De gondolom, ezzel mindnyájan így vagyunk. Aki olvas, az tele van gondolatokkal - és van, aki ezeket regény formájában gondolja tovább. Hát, én is ilyen vagyok. És igen, mind olvasók vagyunk, akik először szemlélődnek, aztán részesei lesznek a történetnek. Aki ír, mindent fontosnak lát, és mindent meg akar jegyezni. Talán másképp néz ugyanarra a tárgyra, ugyanarra a tájra, mint mások, és az embereket is megfigyeli, néha kellemetlenül, néha otrombán alaposan, elemez, ki akarja találni a gondolataikat, meg akarja jegyezni a mozdulataikat, szavaikat. Nem tud csak úgy lenni, mert úgy lenni csak a világban képtelenség. Ez sokszor nehéz. Sokszor majd szét feszíti az embert a mondanivaló, de ha annak nincs körvonala, csak üvöltés, azt pedig nem érti meg senki. De ott van a kényszer, hogy legyen valami. Nemrég fogalmazódott meg bennem egy gondolat, ami talán egy kis megnyugvást adhat: ha az ember ír, sőt, ha íróként tekint magára, akkor semmi sem történik meg velünk hasztalan.