Sáfrán Péter

Meglehet, hogy tőlem idősebbek, a mai 35+ évesek úgy gondolhatják, hogy miért ír egy 23 éves önfejlesztő könyvet, hisz honnan lenne annyi élettapasztalata? Ami egy ilyen könyvhöz kell tapasztalat, szerintem azt nem az életkor határozza meg. Hanem az hogy hogyan éltél, pontosabban fogalmazva hogyan mertél élni. Ha erre válaszolnom kellene, hogy miért hiszem el magamról azt hogy megvan a kellő tapasztalatom ahhoz hogy könyvet merjek róla írni, a válaszom: Kisgyerekként hallottam ezt, és hittem is annak a mondatnak hogy a „gyerek azt viszi tovább, amit a szüleitől lát”. Jó, én nem beszélhetek „szüleimről” mivel hogy apámat nem ismerem, sőt nevelőapám sem volt. Így apai, férfi mintát soha nem láthattam. Bár összesen 4 embert ismerhettem meg a családfámból úgy közelebbről. Végignéztem a családomon, hogy kik is vesznek ott körül, milyen emberek. Meglehet ha anyám olvassa ezeket a sorokat, nem feltétlenül lesz tőle boldog. Olyan emberek vettek körül a családon belül, akik közel 50 év alatt nem értek el szinte semmit, de szerintem nem is igazán akartak. Nem tudtak felmutatni semmit azon kívül hogy, az egyik alkoholista, a másik kettő a fél életét börtönben töltötte. Anyám pedig felnevelt 2 gyereket egy olyan házban ami egy szobából és egy konyhából állt, még fürdőszobánk sem volt. Valószínű hogy egy páran nekem esnének azzal hogy hát ez milyen dicséretes hogy ilyen szegény körülmények között is felnevelt...stb. Szóval 13 évesen így elgondolkoztam azon hogy akarok-e olyan lenni mint ők, „a gyerek azt viszi tovább amit lát”- alapon. A válasz egyértelmű hogy nem volt. Így már egész korán úgy voltam vele hogy minél hamarabb függetlenné kell magam tenni a családomtól. Ez a döntés hozta azt hogy felpörgött körülöttem az élet, kaptam jót, rosszat. Egy gyerek normális családi háttér nélkül szerintem a legjobb amit tehet, az az hogy megkockáztatja azt hogy sodródni fog egy kicsit. Lehet hogy eleinte nem lesz a legkellemesebb, de hogyan máshogy találja meg az igazi útját ha jó példát senki nem tud mutatni neki. Volt is belőle sok-sok belső háborúm, sikerélmények és kudarcok sorozata, valamint hat év hosszú kábítószeres korszak. Soha nem bántam meg hogy ilyen életem volt. Hisz ettől vagyok most az aki vagyok, és képes vagyok könyvet írni. 21 éves voltam amikor a kábítószerek és az addigi élet elől eltűnve elhagytam egész Szolnok megyét. Egy darabig munkásszállókon éltem, majd egy kapcsolatból lett másfél év együttélés egy lánnyal. Most pedig, ahol írtam a könyvet, itt egyedül élek, kint a semmi közepén egy kis házban. Egyszerű szerkezetlakatosként dolgozok, normális fizetéssel, keresve az igazi küldetésem hogy beteljesítsem azt, ami talán ezzel a könyvvel kezdődik.