A vízenjáró

Kalapács utca 25. Itt lakik a Szalmási család. Vagyis már nem sokáig, még pár nap, és költöznek egy kisvárosba. A két gyerekszobában bőröndök tömkelege és nagy rumli, a szobák között a fel-alá járkáló, szétszórt anyuka, és az apa, aki dobozokba rendezgetett néhány tárgyat. Az egyik gyerekszobában egy tizennégy éves, barna hajú lány pakolgatott, a másikban egy negyedikes, vörös hajú kisfiú.
{MORE} 
A kisfiú egyszerűen oldotta meg a dolgot: flegmán begyömöszölte alsónadrágjait a gyűrött pólók közé, rá az izzadtsággal tömött zoknikra. Amint nagyjából befejezte, átment a másik szobába. Büszkén nekitámaszkodott nővére nyitott ajtajának, körmeit nézegetve gúnyosan megjegyezte:– Én már készen vagyok…– Rendben, és ez kit izgat? – A lány két melltartó között vergődött.– Melyiket vegyem fel az útra, és melyiket tegyem el? – kérdezte, de tulajdonképpen csak saját magától.– Majd én segítek – kotyogott bele az öccse, odament hozzá, elvette az egyiket, majd mint egy csúzlit meghúzta és elengedte. A fehérnemű a sarokban landolt. Nővére dühösen kokit nyomott a feje búbjára.– Cintia! Ne törj diót a fején! – kiáltott be az anyjuk egy kosárnyi koszos ruhát cipelve. A fiú gúnyosan vigyorgott.– Teodor! Ne zaklasd a nővéred alsóneműit! – emelt fel egy elejtett pólót. Cintia kidugta nyelvét a testvérére, majd egy erősebb lökéssel kitessékelte a szobájából. Összeszedte a fehérneműket, és ismét hosszú gondolkodásba kezdett.