Mi mindent esznek nálunk kenyér képében

Az egykori orvos kenyérfogyasztásról írt esszéje képet ad – a doktorság mély humanizmusával – a monarchiabeli népélet szegénységéről, elviselhetetlen nyomoráról. Ma más kép él bennünk erről a korszakról. Leírja a szerző, hogy miközben Magyarországon termelik a világ talán legjobb búzáját, a földmunkások szinte egyáltalán nem jutnak igazi kenyérhez. A szomorú helyzet értékeléskor összefoglalja, mit is kellene tenni a középkori fürdőszolga vagy vándorló borbélyok idejéből éppen kinövő orvoslásnak: „Fel kell keresnünk az embert mindenütt, ahol csak feltalálható. A lakásában, az iskolában, a templomban, a gyárban, a műhelyben, a kórházban, a korcsmában, minden fajta foglalkozá­sában, figyelnünk kell rá az élet minden körülményei között, hol, hogyan él, mit csinál, hogyan öltözik, hol dolgozik, hol alszik, mit eszik és iszik? Hová kényszeríti akár az erő­sebbek lelketlensége, akár a saját nyomorúságos tehetetlensége? Tudnunk kell, mit és miért cselekszik, s ha nem jól cselekszik, rá kell őt vezetnünk a jóra - még a saját akarata ellenére is -, mert az ő betegsége a mienk is lehet s az egészség mindnyájunknak legfőbb kincse, és azt sem fegyver, sem jól záró lakat egyedül meg nem védheti.” A tanulmányoknak szinte csak olyan felvetései és szemrehányásai vannak az akkori közélettel szemben, amelyek mindmáig nem oldódtak meg. Bátorság is kellett bizonyára annak idején az ilyen merész gondolatok nyilvános kifejtéséhez. „Általánosan tudva van, hogy a közegészségügy hazai közigazgatásunk mostoha gyermeke, valósággal fattyúhajtása” – írja.

A könyvben két eddig publikálatlan Antall József levél is olvasható. Az egykori orvosi múzeumigazgató, később miniszterelnök, az 1970-es években tájékoztatja a szerző akkori rokonait – köztük a jelen tanulmány felújítóját –, hogy a család felajánlásából a múzeumba került Kerekes Pál orvos-államtitkár (1864-1926) szobrát áthelyezték a Nemzeti Galériába.