Marilyn

Idén augusztus elején volt ötven éve, hogy meghalt Marilyn Monroe, minden idők egyik legvonzóbb sztárja, akinek ma is óriási rajongótábora van. Pedig, ha őszinték akarunk lenni, megállapíthatjuk, hogy Monroe filmjei nem igazán támasztják alá ezt a fenntartás nélküli rajongást.

{MORE}

Talán a „Van, aki forrón szereti”-ben érte el pályája csúcsát, ahol látszólag felhőtlenül bolondozott Jack Lemmonnal és Tony Curtisszel, még ha utóbb, filmbeli szerelme, Curtis úgy nyilatkozott is férfiak millióinak elementárisan vágyott tárgyáról, hogy „olyan volt megcsókolni, mintha Hitlerrel csókolózna az ember”. Többnyire tinglitangli filmekben kapott szerepeket, kivéve talán a „Kallódó emberek”-et, amelynek forgatását viszont pokollá tette számára, hogy a sikeres drámaíró és az eltávolodott férj, Arthur Miller írta-alakította a forgatókönyvet. Monroe szerint – tudatos vagy tudattalan bosszúból – az ő szerepe kárára. És míg Monroe félig lehunyt vagy éppen tágra nyitott szeme, tökéletes alakja, kissé elnyílt szája – ahogy szívesen fényképeztette magát – példakép volt nők millióinak és a megtestesült álom a férfiak szemében, ő Dosztojevszkij-kötetekkel üldögélt a forgatásokon, Shakespeare-szerepekről álmodott, és arról, hogy valaki felfedezi és megszereti benne azt az érzékeny, sérülékeny, szeretetre vágyó embert, akinek tudta magát. Készülő filmjeihez érett, okos megjegyzéseket fűzött, amelyek nagy szakmai hozzáértésről tanúskodtak, és bizonytalan, önmagában kételkedő művészként vágyta az elismerést. Egyszerre volt könyörtelenül – legfőképpen saját magával szemben könyörtelenül – ambiciózus színész és az a „gyönyörű gyermek”, akinek Truman Capote látta.