Vagyunk örökké

Meliorisz verseinek alapmotívuma a dolgok mulandósága, az egykor voltak visszahozhatatlansága, a jelen törékenysége, az emberi jelenlét eltörölhetetlen ideiglenessége. Az idő könyörtelen munkája nyomja rá a bélyegét mindenre: ebben a világban a folyó kövei is „elfogynak, mint a szappan”. Verseinek tájain ősz van, vagy hűvösbe forduló nyárutó, örökös szezonvég egy sziklás tengerparton, a ködlepte vízen vijjogó sirályokkal, vagy éjszaka, egy magányos férfi lakótelepi konyhájában. Homályban lobogó fáklyák álomszerű sejtelmességével van jelen verseiben a megszólított másik személy: a halott feleség, a versek során át kísértő, egyszer látott benzinkutas lány, vagy egy festőnő tárlaton látott önarcképe.