Két- és háromévesekkel alkotni — ahol a folyamat a művészet
itt még nem az a lényeg, hogy mit készítenek, hanem hogy hogyan.
Ebben a korban nincs „szépen vágunk”, „pontos formát festünk”, meg végképp nincs Pinterest-es „tökéletes projekt”.
Van helyette: ragacsos ujj, festékes arc, izgatott sikítás, „nééézd, kék lett a kezem!”, meg az örök kedvenc — amikor kiderül, hogy a buborékfólia festhető.
Ez az úgynevezett process art:
nem az eredmény számít, hanem a felfedezés.
A mozdulatok.
A textúrák.
A színek találkozása.
A kis finommotoros készségek apró gyakorlatai, amelyek közben észrevétlenül fejlődnek.
És bár imádom a kézműves projekteket, a karácsony nálunk mindig egy kicsit más. Ilyenkor előbújik belőlem az a kreatív óvónéni, aki nagyon szeret alkotni — még ha a gyerekeim életkora miatt ezt nem is velük együtt tehetem meg úgy, ahogy néha elképzelem.
Ezért minden évben elkészítek nekik egy személyes karácsonyi díszt.
A kis tenyerüket és ujjaikat festékkel rányomom egy átlátszó gömbre, amiből én hóembert varázsolok. A gömb belsejébe fehér és kék pompomok kerülnek — mintha havazna. És idén egy kék szalag is belekerült, pontosan olyan hosszú, mint a kisdiákom magassága.
Mellé pedig egy üzenet:
„Nézd, milyen kicsi voltál 2025-ben.”
A szülők minden évben könnyes mosollyal veszik át.
Én pedig minden évben megállok egy pillanatra, amikor a kis kézlenyomatot nézem:
mert tudom, hogy egy nap ez lesz az az emlék, amit ők is majd a tenyerükben tartanak.
És talán ezért is szeretem annyira ezt a munkát: nem kell nagy dolgokat csinálnunk ahhoz, hogy valami maradandó szülessen. Elég egy apró kéz, egy kis festék — és sok-sok szeretet.