Amikor a Szívdobbanásnyi múlt borítóját álmodtuk meg, tudtam, hogy szeretném, ha nemcsak egy szép borító lenne – hanem egy darab emlék is. 

A fotón a nagymamám, a nagypapám és én vagyok látható - a nagybátyámék esküvőjén. 

Ez a kép kiköltözött velem Kínába, miután a nagymamám meghalt – azóta is itt van a hálószobámban, az éjjeliszekrényemen. (Most már polaroidként a hűtőmön is ott mosolyog.)  

Nem tudom, miért pont ez a fotó maradt meg ennyire bennem. Talán a gyerekkori emlékek miatt. Vagy mert rajta még az a magas kontyos haja van, amire mindig annyira büszke volt.

Amikor ránézek, látom magam a templom előtt, a lépcsőn ülve, lefelé nézve – pelenkás koromból megmaradt emlékfoszlányokkal.

Most, amikor ránézek, már nemcsak a múltat látom rajta, hanem azt is, mennyi szeretet fér el egy fényképben. 

És van egy másik kép is a könyvborítón: a hátoldala annak a fotónak, amely a nagymamámat ábrázolja, amikor 17 éves volt. Én is körülbelül ennyi idős lehettem, amikor nekem adta. Emlékszem, mesélte, hogyan készült: milyen büszke volt arra a napra, és mennyire élvezte, hogy fénykép készül róla. Akkoriban ez nagy kincs volt.

Ki gondolta volna akkor, hogy ez a kép ennyi történetnek lesz a kezdete — és hogy egyszer, hosszú évtizedekkel később, Sanghajban talál majd otthonra egy pénztárcában.