Vasárnap volt…

A kert végében állt az a régi pad. Megkopott, idő érlelte fa, mégis volt benne valami hívó, csendes erő. Fölé hajolt a cseresznyefa, virágba borulva, és amikor megmozdult a levegő, apró fehér szirmok indultak útnak, lassan, hangtalanul, mintha a pillanat is velük együtt akarna lebegni. A nagyszüleimmel ültem ott, a padon. Középen. Két oldalról egy ismerős, mély nyugalom vett körül. A vasárnapnak saját ritmusa volt. A fény átszűrődött az ágak között, lágyan megpihent rajtunk, és minden egyszerűvé vált. Szavak alig voltak, a jelenlét beszélt helyettünk. A csend teljességet hordozott.

Emlékszem a mozdulatokra. A kézre, amely lassan megpihent a padon. A tartásra, amelyben benne volt az évek bölcsessége. A közelségre, amely kérdés nélkül adott biztonságot. Akkor még természetesnek tűnt mindez, mint a fény vagy a levegő. Ma már érzem, milyen ritka ajándék volt. Felnéztem, és láttam, ahogy a napfény finoman végigsiklik az arcokon. Az idő fogalma távoli volt, szinte ismeretlen. A jelen kitöltötte az egész teret. Egy gyerek számára ennyi elég: lenni, és közben észrevétlenül megtelni valamivel, ami később tartást ad.

A cseresznyefa minden tavasszal kivirágzott. A kert ugyanaz maradt, a pad is. A világ mégis lassan átrendeződött. Ami akkor körülölelt, ma már bennem él. Egy belső tér lett belőle, ahová bármikor visszatérhetek.

Amikor megállok egy pillanatra, naplementekor, és hagyom, hogy a fény újra elérjen, mintha ismét ott ülnék. Ugyanaz a nyugalom érkezik meg, csendesen, biztosan. Minden a helyére simul.

Ezt hoztam magammal onnan, egy érzést, amely megtart, egy emléket, amely élő maradt, egy helyet, amely bennem maradt.