Ma reggel korábban ébredtem.

A ház még aludt, a levegőben ott volt az éjszaka maradék csendje. Az ablak előtt a hajnal lassan világosodni kezdett. Az ég alja rózsaszínbe és aranyba hajlott, mintha óvatosan tárná fel a napot. A fény puhán siklott végig az asztalon, megérintette a csésze peremét.

Feltettem a vizet a teához. A forraló halk zúgása betöltötte a konyhát. A gőz vékonyan kanyargott felfelé, én pedig a két tenyerem közé fogtam a csészét. A porcelán melege lassan átjárta az ujjaimat. Kint közben feljebb emelkedett a nap, és a világ csendben ébredt.

Ebben a hajnalban éreztem meg a hálát. Olyan nyugalom volt bennem, amely nem igényelt magyarázatot. Egyszerűen csak ott volt. A tudata annak, hogy egy új nap kezdődik, és én jelen lehetek benne.

Szuperérzékeny emberként a reggelek különösen közel állnak hozzám. A fény árnyalatai, a levegő frissessége, a lassú ébredés ritmusa mind mélyen hat. Ezek a finom részletek adják meg a nap alapját.

Ma azért is hálát érzek, hogy leírhatom mindezt. Hogy van tér mesélni, és van, aki olvassa. Köszönöm a Publionak ezt a lehetőséget.


Jó érzés tudni, hogy valahol egy másik ablak mögött talán valaki ugyanígy figyeli a napfelkeltét.