Már évek óta gyerekekkel dolgozom. Eleinte egy nyelvi központban tanítottam angolt háromévesektől tizennégy éves korig - akkor tanultam meg, hogy minden korosztály másképp nyitja ki a szívét, és hogy a tanítás sokkal több, mint feladatok és tankönyvek sora.

Aztán a Covid után egy új világba léptem át: óvó néni lettem egy nemzetközi óvodában. 

Itt minden gyerek más országból, más nyelvvel és más történettel érkezik. Van, aki németül beszél, más spanyolul, portugálul, norvégül vagy hollandul – és sokan közülük egyáltalán nem tudnak angolul, amikor először belépnek az óvoda ajtaján. 

Gyakran vannak olyan kisdiákjaim, akik az anyanyelvük mellett kínaiul is beszélnek, de angolul még egy szót sem tudnak, amikor elkezdődik a suli. Ilyenkor kínaiul kezdek beszélgetni velük – ez lesz a közös nyelvünk, a bizalom első kapocsa. Aztán lassan, halkan, szinte észrevétlenül váltunk át angolra, és mire elérkezik az év vége, már mindent megértenek. (Én 2-3 évesekkel foglalkozom)

A tanítás nem csak arról szól, hogy leadod az anyagot és hazamész. Sokkal inkább arról, hogy segíts kimondani, amit még nem tudnak szavakba önteni. Hogy megtanítsd őket hinni abban, hogy a szavak hidakat építenek. És hogy tudd, mikor elég egy mosoly, egy ölelés, vagy épp csak a csendes jelenlét. 

Az évek során minden kis rajzot, apróságot, köszönőlapot eltettem. Van egy vászontáskám, tele ezekkel az apró kincsekkel. Amikor nehéz napom van, csak kinyitom, és hagyom, hogy a varázslat kiszökjön belőle. 

És ilyenkor mindig eszembe jut: nem az ABC-t tanítom, hanem a bizalmat, az odafordulást, az emberi nyelvet.