Amikor a Sanghaji Űrkutatási Mezőgazdasági Központ önkéntes alapon működő méhfarmján jártam, valami egészen váratlan lepett meg — és ennek semmi köze nem volt sem a méhekhez, sem az űrutazott magokhoz. 

Életemben először láttam pomelót a fán.

Ott lógtak, nagyok, nehezek, súlyosak — teljesen másként, mint ahogy képzeltem. Mintha egy alma és egy holdgömb furcsa, mégis természetes találkozása lenne. Őszintén szólva el se hittem elsőre, hogy egy ilyen nehéz gyümölcs tényleg így csüng a gallyakon.

A méhfarm élménye tele volt tudományos érdekességgel: űrutazást megjárt növényekkel, kísérletekkel, békés olasz méhekkel és kissé temperamentumos kínai méhcsaládokkal.  (Ha érdekel a történet, görgess vissza néhány poszttal.)

A pomeló pedig… egészen különálló világ volt. Egy apró mellékpillanat, amely valahogy mégis belém égett.

Nem kapcsolódik a kísérletekhez, a méhészethez vagy az űrkutatáshoz — egyszerűen csak ott láttam először, és attól kezdve ez a hely fogja őrizni az első igazi pomeló-emlékemet.

Különös, milyen apróságok kapaszkodnak belénk egy-egy úton: egy illat, egy gyümölcs, egy halk zümmögés a háttérben.

És egyszer csak egy — számomra már teljesen hétköznapi — gyümölcs az emlékezés egyik finom kulcspontjává válik.