Gimiben angolt és németet tanultam. Más nagyon nem is volt.

De már akkor tudtam, hogy az egyetemen szeretnék valami mást.

Spanyolt. Olaszt. Franciát. Oroszt. Bármit.

A fejemben már láttam magam, ahogy Párizsban kávét rendelek franciául, vagy egy olasz utcában kérek egy gombóc gelatót. 

A fantáziám gyorsan beindult.

Aztán jött az egyetem. (2009-ben járunk)

Akkoriban az okostelefon még luxus volt, a wifi akadozott, a dominiós kártyámon inkább elméletben volt pénz, mint a valóságban.

A beiratkozás napján a nővérem segített:

– „Küld el SMS-ben a Neptun belépési adatait, én felveszem az óráidat, mert gyorsnak kell lenni.”

Amikor visszaértem az albérletbe, izgatottan kérdeztem:

– „Na, milyen nyelvet vettél fel?”

Egy pillanatnyi szünet. Majd:

– „Kínait. Minden más betelt” 

Ott lefagytam.

Kínai? Én?

A fejemben már peregtek a képek: nehéz karakterek, rengeteg kredit, elúszó tanulmányi ösztöndíj, kudarc minden fronton.

Mondtam is neki, hogy ez biztos valami tévedés.

Ő pedig csak annyit mondott:

– „Próbáld meg. Az első két hétben úgyis le lehet adni.”

Így ültem be az első órára. Már azzal a gondolattal, hogy oké, megnézem, aztán menekülök.

Aztán a tanár belépett. És valami történt.

Az a lelkesedés. Az energia. Az, ahogy az egész nyelvet élővé tette.

Egyszerűen ott ragadtam. Nem adtam le. És mire észbe kaptam, már nem csak egy tárgy volt — hanem egy irány.

A többit már tudjátok. A kínai nyelvből évek lettek. Az évekből Kína. A „majd kipróbálom”-ból pedig egy élet.

Röviden:

nem én választottam a kínait. Hanem a kínai talált meg engem - a testvéremen keresztül.

Volt ugyan gondolat arról, hogy mi lenne, ha maradnék — de semmi sem volt kőbe vésve.

Aztán jött az élet. Meg a véletlenek. Meg a Covid.

Három és fél évig nem tudtam elhagyni az országot.

És ezalatt nem döntést hoztam — hanem belesüppedtem egy életbe. Munkába. Rutinokba. Hétköznapokba. Kapcsolatokba.

Egy városba, ami közben észrevétlenül otthon lett.

Így lett a „csak tanulni jövök” mondatból egy sokkal hosszabb történet.

Nem egy nagy elhatározásból. Hanem apró lépésekből.

És abból, hogy néha nem mi választunk — csak maradunk. 

És most itt élek.

Kínában.

(A kép 2011-ben készült, amikor nyelvi évre érkeztem Kínába.)