Miközben otthon hó esik, ónos eső csúsztatja az utcákat, és a tél egészen más arcát mutatja, itt körülöttem még mindig levelek borítják a járdákat. 

Az utcák tele vannak lehullott levelekkel. Nem hanyagságból. Hanem mert annyi hullik le egyszerre, hogy a város alig győzi követni.

Egész nap söpörnek. Újra és újra. Mire egy kupac eltűnik, már gyűlik a következő. A levelek jönnek. A seprűk mennek. És közben a tél csendesen teszi a dolgát.

Van ebben valami megnyugtató. Nem a rendetlenség – hanem az, hogy nem kell mindennek azonnal tökéletesnek lennie.

A fák már elengedtek mindent, amit el kellett. A város próbál lépést tartani. És mi, emberek, valahol a kettő között vagyunk.

Én is. Gondolatokkal, fáradtsággal, apró elengedésekkel. 

A tél nem kér magyarázatot. Nem siet. Csak megmutatja, mi marad akkor, amikor már nem kell mindent cipelni.

Talán nekünk sem kell mindig mindent rögtön összeszedni. Elég néha hagyni, hogy a dolgok lehulljanak. Aztán majd... úgyis minden a helyére kerül.

Addig pedig… ha már ott vannak ezek a hatalmas levélkupacok, az emberben néha felébred a kisgyerek. Aki beleugrana. Feldobálná. És egy pillanatra elfelejtené, hogy január van, tél van, és hogy már nem gyerek többé.

És talán ez is rendben van.